CSEHOV

PLATONOV

színmű két részben

Fordította (Elbert János munkájának felhasználásával): Halász András

Színpadra alkalmazta: Ivo Krobot

ANNA, VOJNYICEV TÁBORNOK ÖZVEGYE VARJÚ OLGA

VOJNYICEV, A TÁBORNOK FIA PETNEHÁZY ATTILA

SZOFJA, A FELESÉGE SZÉLES ZITA

PLATONOV, FALUSI TANÍTÓ SCHLANGER ANDRÁS

SZÁSA, A FELESÉGE GERLE ANDREA

TRILECKIJ, FIATAL ORVOS, SZÁSA BÁTYJA AVASS ATTILA

ID. TRILECKIJ, AZ APJA BÁRÁNY FRIGYES

GLAGOLJEV, FÖLDBIRTOKOS GADOS BÉLA

IFJ. GLAGOLJEV, A FIA SZABÓ ZOLTÁN

VENGEROVICS, GAZDAG ZSIDÓ HETEY LÁSZLÓ

IFJ. VENGEROVICS, A FIA TÓTH ZOLTÁN LÁSZLÓ

MARJA, HAJADON KÖVÉR JUDIT

SCSERBUK, FÖLDBIRTOKOS GYURIS TIBOR

PETRIN, FÖLDBIRTOKOS TÓTH KÁROLY

BUGROV, KERESKEDŐ FÁBIÁN GÁBOR

OSZIP, LÓTOLVAJ HORVÁTH LÁSZLÓ ATTILA

PAJA, ZONGORISTA KAZÁR PÁL

Díszlet-jelmez: Zeke Edit

Dramaturg: Bognár Róbert

Segédrendező: Fülöp Angéla

Rendező: Ivo Krobot

A darab: A Platonov pontosabban ama korai Csehov-dráma felfedezésével, amely cím nélkül maradt fenn, s amelynek eredetileg valószínüleg Bezotcovcsina (=apátlanul, apa/apák nélkül, apátlanok, apa/apák nélküli nemzedék) volt a címe, amely azonban a köztudatban végül is főszereplője nevét kapta címéül, tehát a Platonov felfedezésével egy csapásra megdőlt az az irodalomtörténeti felfogás, hogy Csehov – Antosa Csehonte néven – humoreszkekkel kezdte írói pályáját, s Antosa Csehontéből, a humoristából csak fokozatosan fejlődött ki Anton Csehov, az író, előbb novellista, majd a drámaíró. Nem, Anton Csehov még gimnazistaként hatalmas terjedelmű, négyfelvonásos drámával kezdte írói pályáját... Az előadás: Fodor Géza: Miért érdemes játszani a Platonovot? ... A 19. századi orosz irodalom egyik alaptémájának, a „felesleges ember” típusának és problematikájának újrafogalmazása, annak a típusnak és problematikának, amelynek tartalmát és útját Puskin Anyeginjától kezdve Lermontov: Korunk hőse, Hercen: Ki a bűnös?, Turgenyev: Rugyin, Egy felesleges ember naplója és A scsigriji járás Hamletja című művén keresztül Goncsarov: Oblomovjáig, Dobroljubov még 1859-ben oly szuggesztívan mutatta be Mi az oblomovság? című alapvető tanulmányában. A Platonov bizonyos értelemben az Anyegin újraírásának is felfogható. Ismeretes Dosztojevszkij mondása, hogy „mindnyájan Gogol Köpönyegéből bújtunk ki”. Ez azonban féligazság, a 19. századi orosz irodalom egyik felére érvényes csupán, a másik fele Puskin Anyeginjából „bújt ki”... ... A darabban a „felesleges ember” típusa és problematikája több figura révén válik alapvető tartalommá; Platonov alakjában mintegy teljesen átvilágítva, Vojnyicev és trileckij alakjában pedig nagyobb távlatból szemlélve, más-más képletként jelenik meg... ... Szépen írja Daniel Gillès, belga Csehov-kutató: „A Platonov az a díszlet, amely mögül kilép a rivaldafénybe az Ivanov, a Három nővér, a Cseresznyéskert néhány csehovi típusa. (...) Ez a fiatalember, aki tegnap még kamasz volt, kétségtelenül mély drámaíró. Már első kísérletében megpróbálta megdönteni a fennálló drámai szabályokat, és a sajátjával helyettesíteni azokat. Nemcsak hogy semmit sem vett át elődeitől (ebben Gillès téved), de arra törekedett, hogy forradalmasítsa kora színházát olyan színdarabbal, amelynek nincsen cselekménye, amely komédia, de alapjában, harmadik dimenziójában mélyen drámai.” Noha a Platonov rendhagyóan hatalmas terjedelme, szereplőinek nagy száma és az epizódok már-már epikus teljessége miatt inkább regényszerű, mintsem a kor ízlése szerint való „jól megcsinált színdarab” (amihez nemcsak a dramaturgiai fogaskerekek gondos összeillesztése, hanem a szerkesztés ökonómiája is hozzátartozik) erősebben kötődik még a hagyományos dramaturgiához, mint a Csehov-daraboknak A Manóval kezdődő sora. A cselekmény leértékelődése valóban megfigyelhető, és új művészi lehetőségeknek nyit teret, de a dráma még nem olyan sűrű többszólamú-ellenpontos szövésű, mint A Manó, a Ványa bácsi, főként pedig a Három nővér és a Cseresznyéskert esetében. Ez leginkább két dramaturgiai sajátosságban mutatkozik meg: egyrészt a darab nem nagyjából egyenrangú szereplők viszonyaira épül, hanem van abszolút főhőse, egyetlen kiemelt, központi figurája, Platonov, aki körül úgy keringenek a további figurák (különösen a nőalakok), mint a bolygók a Nap körül; másrészt a darabban sok a terjedelmes párjelenet, hosszú két szereplős párbeszéd. Arra, ami a Platonovban új, leginkább az vet fényt, ami a legjobban sikerült benne... ... A Platonov legjobb részeiben olyan emberábrázolási, művészi magaslatot ér el, amely nemcsak Csehov mintáit múlja felül, hanem amelyhez a pályáját a nyilvánosság előtt humoristaként és novellistaként kezdő Csehov is csak sokára fog újra felnőni. A darabot a kézirat bizonyossága szerint már Csehov több menetben jócskán meghúzta. Az első fennmaradt lapon egy Jermolovának ceruzával írt szövegből ez vehető ki: „Küldöm Önnek (...) Mar(ija) Nyik(olavjevna). Ne ijedjen meg. A fele ki van húzva. Sok helyütt (...) kell még (...)(Tiszte)lettel A. Csehov.” De a szöveg még rövidebb változatában is legalább a kétszerese egy normál színdarabnak, azaz jóformán a felére kell rövidíteni, hogy színházban előadható-befogadható legyen. A Platonov sajátos művészi alkata, az esztétikailag legértékesebb és kevésbé értékes részek megoszlása azonban szerencsére segít a feladat megoldásában. Egy kiváló esszéista szerint a szobrászatnak mellőznie kell mindent, ami „letörik”. Ha a Platonovot nem irodalom- és társadalomtörténész-szemmel olvasunk, hanem a még ma is radioaktív életanyagot keressük benne, akkor sok minden „letörik”. Letörik mindaz, ami csak korhoz kötött és szociológikus, a környezetrajz, a sok társadalmi típus, zsánerfigura, az apák és fiúk konfliktusa, a birtok körüli intrika, és megmarad az, aminek igazi emberi és művészi súlya van benne: Platonov és négy nő – Anna Petrovna, Szofja, Grekova és Szása – figurája, szerelmi drámája, s mély személyes kötöttségeik okán Vojnyicev sorsa és Trileckij típusa. Velük válik a cím nélküli vagy Bezotcovscsina című terjedelmes színdarabból a Platonov című izgalmas, eleven, aktuális Csehov-dráma. Mitől izgalmas és eleven, miben áll az aktualitása? E tulajdonságok hordozóját aligha lehet – és szükséges – egy valamiben megjelölni. Mint minden valamirevaló műalkotás, a Platonov is több dimenzióban bizonyulhat izgalmasnak, elevennek, aktuálisnak. Itt és most említtessék csupán egyetlen szempont, amelyből érdekes lehet szemügyre venni a darabot. A Platonov jellegzetesen értelmiségi dráma, a leginkább az Csehov valamennyi darabja közül. a darab anyaga az értelmiségi lét problematikussága, amit egy elmaradott társadalom modellértékűvé, példázatossá fokoz. Egy elmaradott, nem innovatív társadalom tudniillik egyfelől – mivel minden társadalomnak szüksége van értelmiségre – kineveti azt az embertípust, aki ifjúkori kiformálódása idején elsősorban a szellem, az eszmék, az értékek, az élettel és a világgal szembeni igények és követelmények közegellenállás nélküli világában él, másfelől a gyakorlati életben mereven behatárolja megvalósítási-megvalósulási lehetőségeit, „felesleges emberré” teszi az értelmiségit... ... A Platonov mintha minden Csehov-darabnál egyértelműbben forogna a körül a kérdés körül, hogy mi igaz és mi hamis az emberekben, azaz: a személyiség hitelességének problémája, az emberi hitelesség problémája körül... ... S a kis hiteltelen személyiségek körében ott van két figura aki kiemelkedik közülük és ellentétes pólusként szinte sorsszerűen összetartozik. Az egyik Platonov, az egyetlen, aki valóban keresi önmagát, ám önmegfigyelésének és önértelmezésének folyamata során mind talányosabbá válik, csalásai-öncsalásai, illetve éles önismeretének pontos diagnózisai pillanatról-pillanatra átfordulnak egymásba – az ő állhatatlansága, örökös kettőssége, folytonos önátértelmezése modellálja a legteljesebben az igazság és a hamisság, a valódiság és a hiteltelenség perpetuum mobile-játékát a perspektíváitól megfosztott jelentős személyiség belső működésében. Mindeközben Platonov kivételesen érzékeny az emberi hitelességre. Ez az érzéke őt magát alapvetően tragikomikus figurává teszi, másokkal szemben viszont tévedhetetlenül működik. Platonovot környezetében semmi sem ingerli annyira, mint a hamisság, mint az, ami egy emberben nem valódi – ez készteti a leginkább támadásra. „Beolvasásai” Trileckijnek, Szofjának, Vojnyicevnek ezt világosan mutatják, de művészileg a legmélyértelműbben Grekovával való látszólag motiválatlan, eleve és következetesen megalázó viselkedése világítja meg: Grekova, aki maga a testet öltött identitászavar, hiteltelenség, elemi módon, szinte a zsigerek szintjén irritálja és hozza ki belőle is a legrosszabbat. Platonov ellenpólusa Anna Petrovna – a darab egyetlen abszolút hiteles személyisége. Önismerete tökéletes, viselkedése, minden megnyilvánulása mentes a hamisságtól, teljesen igaz, valódi, hiteles. A csehovi művészet korai, nagy bravúrja ez a figura. Mert nincs benne semmi eszményítés, fölénye éppenséggel nem morális fölény. Anna Petrovna nagyon is esendő ember, tele sötét erőkkel, s gondolkodása sem mondható fennköltnek, ellenkezőleg: a cinizmusig gyakorlatias. Ráadásul társadalmi státusza szerint is ő van a legrosszabb helyzetben: egy tábornok fiatal özvegye, hivatás, életfeladat nélkül. S mégis szuverén, nagy formátumú személyiség, aki képes vállalni önmagát és nem szorul semmiféle szerepjátszásra. Bármilyen szeszélyes is személyiségének ritmusa, bármilyen gyorsak is a váltásai, lényegében sehol egy hasadás, egy folytonossági hiány – az teljesen egyanyagú és azonos önmagával. Pedig magányos, kielégítetlen és boldogtalan, semmivel sem beteljesültebb az élete, mint a többi szereplőé, csak jobb anyagból való, erősebb, keményebb náluk. S bár egy gyönge pillanatában azt állítja magáról, hogy felesleges ember, a hiteles személyiségekben mutatkozó hiány a ritkaság értéke jóvoltából valójában ő a legkevésbé felesleges ember a darab szereplői közül, a darab világában. Nem véletlen, hogy ő az egyetlen, aki nem bosszantja Platonovot, hanem akit Platonov mélyen és igazán szeret. Az már a darab fájdalmas tragikomikumához tartozik, hogy éppen tőle kell a legkövetkezetesebben menekülnie – a merő életösztönből, hiszen már régen nincs abban az állapotban, hogy győzze energiával Anna Petrovna temperamentumát, feszültségét, ritmusát. Egy elmaradott társadalomban, amely évtizedek óta tömegesen termeli a frusztrált „felesleges embereket”, s pusztítja a hiteles személyiségeket, nem érdekes, izgalmas, aktuális-e Csehov Platonovja? (részlet a Katona József színház műsorfüzetéből 1990) IVO KROBOT 1948-ban született az Észak-Magyarországi Hrabiąinban. Előbb színháztudományi és művészettörténeti tanulmányokat folytatott a brnói egyetem bölcsész karán, később rendező szakon tanult a brnoi Janaček Akadémián. Már tanulmányai során együttműködött a brnói avantgarde csoportosulásokkal, több koncertet és szabadtéri népzenei fesztivált rendezett. A Dilna 24 (24-es műhely) nevű prágai színtársulatot vezette 1980-ig, amikor a színházat hivatalos utasításra megszüntették. Néhány fontosabb rendezése ebből az időből: Dosztojevszkij: A játékos és Fehér éjszakák című műveit saját színházi adaptációjában rendezte meg, csakúgy, mint Szuhovo-Kobilin trilógiáját; Weissenborn: Lofter. 1980-tól a Cinoherny Club rendezője. Itteni fontosabb munkái: Osztrovszkij: A vihar, Csehov: Ivanov, Vampilov: Külvárosi történetek, Hrabal: Gyöngéd barbárok, Őfelsége pincére voltam, Örkény: Tóték, Musset: Marianne szeszélyei, Schnitzler: A fiatal Medárd szenvedései. Közben gyakori vendég volt más cseh színházakban is. Fontosabb munkái: Hrabal: Táncórák, Szigorúan ellenőrzött vonatok, Shakespeare: Szeget szeggel, Büchner: Woyzek. Hazáján kívül rendezett Lengyelországban (Wróclav és Lódz), Finnországban (Tampere), Franciaországban (Angier) és Magyarországon a Móricz Zsigmond Színházban.