Fáradt emlékezések összegabalyodott láncszemei A Bárkán megrendezett XIV. Stúdiószínházi Fesztivál negyedik produkciója Hrabal Harlekin milliói, mely magyarországi ősbemutatója is volt egyben a darabnak a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában. Az első, amire emlékszem, Schlanger András átütően székbe ragasztó belépője. Ahogyan Pepin nagybácsiként fentről, egészen a nézőtér mögül megjelent, aztán minden egyes kínálkozó improvizációs lehetőséget kihasználva mókásan átgázolt a közönségen, az bizony emlékezetes volt. Odalent pedig egy házaspár várt rá. Francin, a testvér és Maryska, a sógornő. Egyszer ifjan, majd középkorúan, aztán aggon két lábbal az öregek otthonában. De mintha Francin sohasem várta volna oly kitörő lelkesedéssel, mint asszonykája. Talán csak a vég kezdetén. A mozdulatlanul vegetáló, haldokló nagybácsi láttán már őszinte érzelmek szöktek szemébe. Maryska a nagy álmodozó, a csodásan szép és búskomoran elszomorító emlékek felidézésében örömét lelő asszony mindig széles mosollyal, tárt karokkal fogadta a bohókás, bohém tengerészsapkás fickót, aki fittyet hány magasságra, közönségtömegre, de még a halálra is. Csak a szerelemre nem. Örökké őszinte, ám fájdalmasan titkos szerelmét sohasem fedte fel Maryskának, még a halálos ágyán sem. A nő iránt, aki kitört a sörgyár mögötti gondnoklakás szürkeségéből és színésznő meg csodálatos piperebolt tulajdonosa lett. Aki körül mindig forrt a levegő, akit kocsányon lógó férfiszemek és szúrós, női tekintetek követtek örökké. Akit soha nem értett meg a tisztességes, egyszerű dolgozó ember, egy olyan ember, amilyen a férje is, Francin. Varjú Olga, az idős, visszaemlékező Maryskát csillogó, a világra még mindig rácsodálkozó szemekkel, meghatott átlényegültséggel adja, mint ahogy idős férjét Gados Béla mókásan sajnálatra méltó, beszűkült, életunt, de valahol egészen mélyen belül érző lényként formálja. Horváth Réka ifjú Maryskaként ugyanazt az életvidám, szeretni tudó és mindenkit keblére ölelni akaró lányt adja, mint Varjú, ám még valós lehetőségekkel teli mosollyal. Horváth Margit, a középkorú asszony megformálója már inkább karrierje csúcsát élő, kicsit magánál mindent kevesebbre értékelő, ám belül szeretetre vágyó nő. Petneházy Attila (fiatal Francin) és Horváth László Attila (középkorú Francin) pedig finom lépcsőfokok a végső élettelenség felé. A díszlet örökifjú és örökké agg egyszerre. Minden benne van kicsit, mégis sok minden hiányzik. Néhol jelzésszerű, máshol nagyon konkrét. Az ifjú házaspár szerelmi fészke és az öregek kis hálója az otthonban végigkísér a színpad két végében. A középkorú pár azonban kicsit mindig e kettő között ingázik, házasságuk azon pontján, amikor már semmi sem biztos, minden olyan esetleges, biztonság nélkül való. És akik gyakran segítik megidézni az idős Maryskának a régi időket, Hetey László, Gyuris Tibor és Egyed Attila, mókásan varázsolják a színre a gyakran inkább szomorúságra okot adó múltbéli eseményeket. Megismerjük egy házaspár, de tán inkább egy nő életét e hosszú, két felvonásos előadásban. Tele szép, vagy épp nevetésre ingerlő pillanatokkal, mégis azt hiszem, sok ez az emlékezésből. Ivo Krobot, aki már többször vendégeskedett Nyíregyházán rendezőként - és akinek tavaly vendégszerepelt a Vígszínházban a hazájában megrendezett Őfelsége pincére voltam című előadással -, nem elégedett meg Hrabal e művével. Belegyúrta picit a Sörgyári Capricciot és a Díszgyászt is. Ami alapjában véve nem tűnt elvetélt ötletnek, ám célszerű lett volna inkább behelyettesíteni, semmint hozzáírni. Kihúzni néhány epikus, lassan hömpölygő jelenetet a Harlekin millióiból előbbiek javára. Kellemesebb, könnyebben emészthető, kevésbé fárasztó előadás születhetett volna, a színészekkel ugyanis szinte tökéletes közös hangot talált. [Szepesi Krisztina]