Perényi Balázs Andalúz revü Indiából Federico García Lorca: Vérnász A Vérnászt gyakran játszott, kedvelt darabbá teszi lírai realizmusa, az andalúz falusi közeg jellegzetes atmoszférája, a hálás színészi feladatot jelentô szenvedélyes figurák sora, az ellentmondásos és összetett, mégis könnyen felfejthetô emberi kapcsolatok hálója. A tradicionális életforma zárt viszonyait plasztikus dialógok mutatják: elhallgatások, rejtjeles vagy öntudatlanul kitárulkozó mondatok, erôs és érthetô metaforák ("csatakos ló" az uzött férfivágy). A gazdag jelentésu szöveghez remekül illenek a részletezô lélektani-realista stílus biankó akciói. A színészek hirtelen elnémulnak, vagy hangjuk indulatosan felcsap, esetleg visszafojtott zokogás akasztja meg szavukat. Hirtelen megragadják az ütésre lendülô vagy simogató kezet. Megkeményedik arcuk, megfeszül testük a nem szeretett társ érintésétôl, majd kelletlenül elfordulnak. Aztán elcsattan mégis egy pofon, vagy megszületik a tiltott ölelés. Már meg is mutatták nekünk a játszók a nem különösebben titokteli szövegmögöttit. Lazán abszolválható kötelezô gyakorlat ez a modor a magyar színészeknek, rendre teljesítik is az elôadások, így Forgács Péter rendezése is. A szokott García Lorca-stílben kezdôdik a nyíregyházi bemutató: megvan a puritán paraszti környezet, az üres, fekete színpad - itt hajófenékre emlékeztetôen görbül a padlózat -, a szereplôk fekete csipkéket és nyersfehér parasztingeket viselnek. Természetesen jelképpé emelkedik a néhány valóságos kellék, a "kés" és a "bölcsô", a "fésu" és a "narancsvirág" (a szüzesség szimbóluma). Élfények és éles kontúrú ellenfények rajzolják ki a padlón a falakat. Esztétizáló, a színészi fogalmazást nem érintô stilizáció ez. Forma és jelentés kevés meglepetéssel szolgál. Boldogtalan nászról és örömtelen együttélésrôl, sorsszeru, de pillanatnyi egymásra találásról, életerôt sorvasztó merev szokásokról és a hagyománynak feszülô, pusztulásra kárhoztató akaratról szól az elôadás. A nyíregyházi szereposztás kissé eltér a Vérnász-kánontól, ezáltal személyesebbnek tunik a színmu változtathatatlan, elôadásról elôadásra visszaköszönô értelmezése. Varjú Olga anyafigurája korán özvegységre jutott, vonzóan energikus nô, és nem fájdalmába burkolózó nagyasszony. Szabó Zoltán elhagyott Vôlegénye félénk gyermekember, jóképu srác, alig különbözik gyôztes riválisától. Leonardo nem sugárzó férfiereju macsó, Menszátor Héresz Attila sokkal inkább töprengô, magát emésztô férfit formál. Széles Zita különös szépségu, csontos arcú, szögletes mozgású - szôke (!) - Menyasszony, aki egyáltalán nem emlékeztet elomló bájú, dögös mediterrán szépségre. Szegedi Dezsô remek komikus: megformálásában az Apa szeretni valón aggodalmaskodó, leányától szabadulni akaró, tréfálkozó férfi. Az elsô, "realista" felvonás "rendben van": biztos ízlésu, határozott rendezô és pontosan fogalmazó, tehetséges színészek munkája. A második felvonás, a lakodalom kavalkádja csupa meglepetés, a lüktetô ritmusú szertartás tetszetôs és szellemes játék. Forgács Péter megnyitja a teret (lehull a fekete háttérfüggöny), és a mélységet kapott színpadon látványos multikulturális rítust kreál élô zenével és tánccal, sosem volt mulatási szokásokkal. A szereplôk aranysárgára festett arca, élénk színu, díszes jelmezei, a nôk derékig érô copfja leginkább látványos indiai menyegzôt idéznek. A koreográfia a magyar néptánc lépésanyagát indiai és spanyol mozdulatokkal és hangulatokkal vegyíti. A szigorú szertartásosság, a megregulázott féktelenség a fojtott hispán erotikát juttatja eszünkbe. Forgács Péter nem folklorizál, nem rekonstruál andalúz népszokásokat. Nem támaszt fel halott rituálét, hanem színpadon érvényes "jelen ideju", "élô" hagyományt teremt. A látványvilág régi Arvisura-elôadásokra (a Syrakantára vagy a Szávitrire) emlékeztet, a néphagyomány és a mozgásszínházi elemek a kifejezés szöveggel egyenrangú eszközévé válnak. Az elôadás merít az amatôr és diákszínjátszás közösségi játékmódjának eszköztárából is. A násznép a dialógusok alatt állóképekbe merevül, majd visszatérnek a kórusszeru együttes akciók és a tagolt gesztusok (az elemekre bontott aggodalmas homlokérintés és más négyütemu kényszermozgások); a kilassított feszített mozgást kirobbanó hirtelen mozdulatok váltják fel. A színészek csettintései, tapsa és dobbantásai ritmizálják az akciókat. A sematikus térformák (ki kivel táncol, és honnan figyelik) a viszonyok változásáról árulkodnak, a leányszöktetés idôpillanatait villantják fel. Ismerôs elemek ezek - bár kôszínházban ritkán találkozunk a hetvenes-nyolcvanas évek túlhajtott formavilágával -, kombinációjuk azonban kétségtelenül esztétikus és expresszív. A Vérnász harmadik felvonásának emelkedett lírájával a magyar játékhagyomány nem tud mit kezdeni, ezért legtöbbször ki(meg)húzzák a Favágók, a Hold és a Koldusasszony szépséges sorait. Megbukik itt a nyíregyházi produkció is. A csillogó-villogó jelmezu manók (Favágók) hosszan szedegetik a padlók faléceit, szalma tunik elô, zsombékos erdôbe érkezünk. Közben e furcsa lények úgy tesznek, mintha a költôi-narratív leíró szövegek elemezhetô drámai szituációt rejtenének, és ôk ezt próbálnák eljátszani. Nem tudom, mit mond egymásnak az idétlenül kergetôzô fiú- (Fábián Gábor) és lányalak (Réti Iringó), akik mintha egy rossz Szentivánéji álom-elôadásból bóklásznának a színre. Megérkezik a Hold, persze ôt is drámai figuraként, érzô emberként prezentálja a rendezô. A máskor kitunô Avass Attila megtesz mindent, hogy iszonyú erôvel egy neuraszténiás-paranoiás (!) égitestet állítson elénk. Kétrét görnyed, és süvöltve átkozódik, hosszú ezüstszínu kabátjában olyan, mint egy rossz ízlésu ukrán mágus. Miért haragszik? Mi a baja? Hogy ô a Hold? A bizarr öltözéku, flitteres, tüllszoknyás, kalapos alakokat night clubi fényekkel (lilával, sárgával, zölddel: ami belefér) világítják, ami indokolt is, hiszen úgy néznek ki, mint Elton John kísérô zenekara két évtizeddel ezelôtt. Messzire jutottunk az elsô felvonás puritán fehér fényeitôl és pasztellszínure festett, egyszeru bútoraitól, visszafogott ruháitól. A férfiak meztelenre vetkôznek halálukhoz, ahogy manapság kell. Visszarendezni már nincs idô, ezért az erdôben találkozik az Anya a Menyasszonnyal, hogy magára csukja az ajtót, és haláláig bezárkózzon, hogy hová is - nem tudni. Nem az a baj, hogy a három felvonás: három stílus. Hanem hogy az utolsó szín kapkodó formakeresése elhitelteleníti az egészet. Ez nem szürreális látomás, hanem kaotikus alibizés. Unottan hallgatom a rosszul felmondott költôi szöveget, elnézegetem a követhetetlen akciókat, és lassan elfeledem az elsô rész korrekt realista irályát és a második felvonás izgalmas érzéki vízióját. Igazán jó Vérnász-elôadást pedig akkor látunk majd, ha az alkotóknak érvényes mondandójuk lesz García Lorca költôi drámájáról is. Federico García Lorca: Vérnász (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza) fordította: Gajdos Zsuzsa a verseket fordította: Veress Miklós díszlet-jelmez: Füzér Anni dramaturg: Faragó Zsuzsa mozgás: Gyöngyösi Tamás zene: Weber Kristóf rendezô: Forgács Péter szereplôk: Varjú Olga, Szabó Zoltán, Széles Zita, Menszátor Héresz Attila, Horváth Réka, Szegedi Dezsô, Szabó Tünde, Zubor Ágnes, Avass Attila, Kuthy Patrícia, Fábián Gábor, Réti Iringó, Deczki Klára, Bokor Gabriella, Apjok Rodica, Tóth Zoltán László, Illyés Ákos