A forma ereje Garcia Lorca: Vérnász Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza Urbán Balázs A sötét deszkákból szögletesen szabálytalanná ácsolt, enyhén lejtõ színpad látványa az elsõ domináns vizuális hatás, mely a nézõt (még az elõadás kezdete elõtt) éri. A Füzér Anni tervezte tér, mely csaknem üres, s melyre csak késõbb kerülnek vele éles vizuális kontrasztot képzõ fehér tárgyak, sokat megsejtet, megéreztet az elõadás eszközrendszerébõl. A nézõtér felé meredezõ deszkák részint rögvest fenyegetõ hangulatot teremtenek, részint az atmoszférát vizuális erejénél fogva teremteni képes szín utal a képi fogalmazás fontosságára. Forgács Péter rendezése színpadi jelek, jelzések konzekvens összekapcsolásán túl fõként tudatosan kiépített hangulati hatásával próbálja áthidalni a Vérnász színpadra állításának alapproblémáit. A talán legizgalmasabb, legösszetettebb Lorca-dráma színre állításának kulcskérdése a reálszituációk és a szürreális/szimbolikus elemek összehangolása. Hiszen a dráma realisztikus történetként indul; bár balladisztikus vonásai kezdettõl érzékelhetõek, az alig különbözik a más reprezentáns Lorca-darabokban is domináns duendétõl. Ugyan a szürreális elemek és figurák kezdettõl jelen vannak a háttérben, de a cselekménybe, a szövegbe csak az utolsó jelenetek során kapcsolódnak be - emelve ezzel más szintre (a költõi transzcendencia irányába) a tragédiát. Ha megjelenésük váratlan, elõkészítetlen, széttörheti az egész elõadást, ha viszont gondosan elõkészített, könnyen hatástalan maradhat. (Utóbbira jó példa a néhány évvel ezelõtti új színházi elõadás: Novák Eszter egyébként kivételes erejû, delejes szuggesztivitású rendezésének egyetlen megoldatlan pontja éppen a -már a kezdetektõl markánsan jelen levõ - Halál és a Hold megszólalása, illetve a favágók ezt megelõzõ, de ehhez kapcsolódó jelenete volt.) Forgács rendezésében a szimbolikus figurák az elõadás elsõ felében nincsenek jelen. Az elsõ jelenetekben inkább a szituációk köznapisága hangsúlyos, még a mitikus vendetta árnyéka is kevésbé vetül a szereplõkre. A szomszédasszonynak a történet szempontjából lényegtelen, de dramaturgiai jelentõségû (a tragikus végre figyelmeztetõ) szerepe kihúzatik az elõadásból, a színészi játék a primer érzelmek megjelenítésére koncentrál. A tér hangsúlyos üressége, a funkcionális tárgyak hiánya azonban mégis elemeli a történetet a reálszituációktól; kiemeli annak mitikus, ontologikus jellegét, amely a hangulat fokozatos elkomorulásával a játék egészének is egyre inkább sajátja lesz. Ezt az "elkomorítást" Forgács következetesen alkalmazott vizuális és akusztikai eszközökkel valósítja meg. Az elõadást kis zenekar kíséri végig (a játéktéren kívül, a nézõtér oldalán elhelyezve), mely nem csupán aláfesti a jeleneteket; a lakodalom során szolgáltatott muzsika mind lüktetõbb, drámaibb lesz, mind jobban megérezteti az elkövetkezõ tragikus események hangulatát. (A feszes atmoszférát feleslegesen töri meg kicsit az a teátrális gesztus, mellyel a Menyasszony apja elkéri a bõgõt, hogy maga is muzsikálhasson kicsit.) A menyegzõi játékok is egyre vadabbá válnak; a széttörõ üveg sejteti a katasztrófát. Ezt nyomatékosítják a Gyöngyösi Tamás tervezte fokozatosan töredezetté, stilizálttá váló mozgássorok is. A kezdetben természetes, majd hol szûrtebb, hol élesebb fények pedig a természetfeletti figuráktól benépesített erdõ mesterségesen szûrt megvilágítását elõlegezik. A Menyasszony és Leonardo szökését s a hajtóvadászat megindulását hosszú sötét követi, majd megjelenik a két favágó. Ebben az elõadásban õk jelentik a kapcsot a két világ között. A többiek egyszerû, alapszínek dominálta ruhájával szemben a két mezítlábas alak tarkabarka öltözetet visel, mintegy elõre vetítve a Halál és a Hold extravagáns jelmezét. "Favágásként" õk hordják el a díszlet deszkaléceit (ami egyébként feloldja az értelmezõ jellegû dialógus statikusságát is), s láthatóvá teszik az erdei tisztást jelzõ (mû)gyepet. Ide érkezik az ifjakat elveszejtõ két szimbolikus figura: a megjelenésében különleges, megjelenítésében erõsen antropomorfizált Halál és Hold. A stilizált ruhakölteményeket viselõ Halál (Kuthy Patrícia) saját hatalmától megriadt, hidegségétõl vacogó kislánynak, a Hold (Avass Attila) kelekótya fiatalembernek tûnik. Nem démonikus, emberekkel játszadozó hatalomként, hanem a földi valóság transzcendens tükreiként veszik át az események irányítását. A Hold kezében a tõrök, melyek a két lemeztelenedõ, egymást csupán kezükkel érintõ fiatalember életét kioltják. S a játék legvégén sem tûnnek el, csupán háttérbe húzódnak, átadják helyüket a földi fájdalomnak. Miként maguk az evilági szereplõk sem hagyják el a színt, végighallgatják az Anya és a Menyasszony párbeszédét - melynek végén a Võlegény életéért a magáét kínáló lány félig põrén a fiúk mellé fekszik -, s a végképp magára maradt Anya fájdalma mellett õrzik õk is a magukét. A három egymás mellett fekvõ, szorosan összetartozó, részben-egészben meztelen test körül a kis térbe szétszórt, magányos, evilági és másvilági lények rendezetlen csoportja alkotja a zárókép keserûen tragikus tablóját. Koncepciózussága, kidolgozottsága, létrehozóinak szakmai felkészültsége alapján akár torokszorítóan katartikus, egyszersmind kiemelkedõ jelentõségû is lehetne a nyíregyházi Vérnász - mégsem az. Ennek egyik (s kevésbé fontos) oka néhány kompromisszumnak érzõdõ megoldás. A szünetet például érzésem szerint esztétikai megfontolások aligha indokolhatják. Nemcsak felesleges, de durván megtöri a játék ívét, a sikeresen megépített atmoszférát; a második felvonás elsõ jelenetének egy része a befogadói ráhangolódásra megy el. S érzõdnek kompromisszumos megoldások a szereposztásban is; színészi tehetség és szerep megkívánta alkat nem mindig fedi egymást. Ezeket általában a játék többé-kevésbé korrigálja, egy fontos szerep azonban kivétel marad: Széles Zita (Menyasszony) nyilvánvaló tehetsége és észlelhetõ igyekezete sem feledteti, hogy színészi alkata jelentõs távolságban van a szöveg által megkívánttól, s mivel e tényre az elõadás más eszközei sem reflektálnak, az alapszituáció hitele és ereje is csorbul kissé. Nagyobb baj, hogy az erõteljes rendezõi eszközök nem szervülnek igazán a színészi eszközökkel (mint például Forgács korábbi nyíregyházi rendezésében, a Cselédekben) - s ennek valószínûleg nem csupán az az oka, hogy az erõteljes stilizálás a színészt óhatatlanul hátrébb szorítja. A precíz, korrekt színészi alakítások - Varjú Olga keserûséget és reménykedést, féltve óvott örömöt és meg-megújuló fájdalmat technikásan váltogató Anyája, Menszátor Héresz Attila beszédesen hallgató, érzéseit visszafojtani próbáló Leonardója, Szabó Zoltán felnõni vágyó, boldogságát összeomlani látó Võlegénye, s a sor a folytatható (talán csak Szegedi Dezsõ többieknél erõteljesebben realisztikus eszközökkel formázott apafigurája és a fegyelmezetten megjelenített szimbolikus alakok közt helyét kevésbé lelõ Avass Attila Holdja lóg ki kicsit belõle) - kevéssé tükrözik a megjeleníteni kívánt fojtogató atmoszférát, minden erényük ellenére nem igazán ragadnak magukkal. Így a Forgács által alkalmazott rendezõi eszközök kissé külsõdlegesek maradnak, s az elõadást inkább az izgalmasan alkalmazott forma dominálja, ám igazán szuggesztív erejûvé, katartikussá nem válik. A bemutató fontos részértékei ezért inkább csak körvonalait mutatják egy, a jövõben remélhetõleg majd igazán erõteljesen megszólaltatható színházi nyelvnek. Mindenesetre kifejezetten biztató a produkciót létrehozó mûhelymunka, a tudatos rendezõi-színészi szándék egy sajátos nyelv megteremtésére, s egyértelmûen emeli az inkább részsikernek érzett (bár a Vidéki Színházak Találkozójának - általános elbizonytalanodást, rutinszerû, bevételközpontú mûsorpolitikát és gyakran komoly színészhiányt tükrözõ - programjából messze kimagasló) produktum értékét. Garcia Lorca: Vérnász Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza Fordította: Gajdos Zsuzsa, Veress Miklós Díszlet, jelmez: Füzér Anni Zene: Wéber Kristóf Mozgás: Gyöngyösi Tamás Rendezõ: Forgács Péter Szereplõk: Varjú Olga, Szabó Zoltán, Széles Zita, Menszátor Héresz Attila, Horváth Réka, Szegedi Dezsõ, Szabó Tünde, Zubor Ágnes, Avass Attila, Kuthy Patrícia, Fábián Gábor, Réti Iringó, Deczki Klára, Bokor Gabriella, Apjok Rodica, Tóth Zoltán László, Illyés Ákos