„Ezt a darabot látnia kell mindenkinek, aki elmúlt ötven éves” – mondta az egyik barátom. Én tovább megyek: meg kell néznie mindenkinek, aki elmúlt húsz esztendős. Mert Hrabal mindannyiunkról beszél. Az öregedésről szól, közben azonban az életről, jobban mondva az Életről hoz hírt. Arról a kisszerű és csodálatos, monoton és nagyszerű, boldogságos és fájdalmas valamiről, ami egyetlen kincsünk, mert pótolhatatlan, mert múlandó, s ezért örök… A Móricz Zsigmond Színház nézőterén most ismét olyan élményben lehet részünk, amely csak ritkán adatik meg. Nincs befogadó, akit föl ne kavarna. Elevenbe vágó, elemi érzéseket – gondolatokat megmozgató, időtlen emberi érzéseket kínáló mű. Éppen ezért nem is szeretnék „szabályos” kritikát írni róla. Ismerhetném, hogy a játék szövegkönyvét Bohumil Hrabal három műve (Harlekin milliói, Sörgyári capriccio, Díszgyász) alapján Ivo Krobot és Zora Vondračková komponálta meg. Fejtegethetném, hogy a kiváló cseh rendező, Ivo Krobot immár újból „hazajött” Nyíregyházára; negyedszer állít színpadra Hrabal-művet a megyeszékhelyen. Sőt, elemezgethetném új munkáját az adaptálás lehetősége, illetve lehetetlensége szempontjából is, megállapítva: a Harlekin milliói úgy hozott létre új minőséget, hogy hűtlenségben a legteljesebb mértékig hű maradt az eredeti szövegek lényegéhez; azaz Hrabal szelleméhez. Elolvasván a címadó regényt, elmorfondírozhatnék azon, hogy az írói textus szinte felkínálja magát a megjelenítéshez: az egyes szám első személyű emlékezésfolyam Maryąka elbeszélése; az ő nézőpontja a meghatározó. Analizálhatnám az epikai és a drámai megjelenítésmód különbségeit – de nem teszem. Az előadás olyan erős, olyan sokrétű, olyan katartikus, hogy úgy vélem, nincs helye itt a részletek vizsgálatának. Ivo Krobot szép, mondhatni bölcs előadást hozott létre. Mértéktartóan adagolta a drámát és a lírát, a létfilozófiai töprengést, valamint a sodró lendületű életöröm tobzódó áradását. Megtartotta a címadó regény terét, a ©pork gróf egykori kastélyából nyugdíjas otthonná degradálódott épület társalgóját-ebédlőjét (díszlet és jelmez: Zeke Edit), s a főhőst Maryąkát, akinek sivár jelene és színes emlékezései alkotják a játék cselekményét. Ügyes ötleteket alkalmaz Krobot akkor, amikor az idősíkokat többszörös szereposztással jelzi: a fiatal hősnőt Horváth Réka, a középkorút Horváth Margit, az idős asszonyt pedig Varjú Olga játssza. (Ugyancsak „meghatározza” a rendező Francint, a férjet: Petneházy Attila, Horváth László Attila illetve Gados Béla formálja meg a figura különböző életszakaszait.) A legtöbb lehetősége Varjú Olgának van, hiszen az ő történetét látjuk. A művésznő végre olyan szerepet kapott, amelyben megmutathatja sokszínű tehetségét. A valós életkornál jóval korosabb asszonyt alakítva képes elhitetni mindazt, ami ennek a hajdani színésznőnek a drámája lehet. Közel hozza a „mi értelme volt az életemnek?”, a „minden másképp van”, „az élet elfolyt az ujjaim között”, a „szégyellem az öregséget” gyötrelmes kérdéseit és fájdalmas felismeréseit. Varjú Olga torokszorítóan szép és – olykor – nosztalgikusan fiatalos teremtést állít elénk: sugárzó ifjúsága, érett asszonyisága, s a park szobrait fürkésző, bennük a létezés gazdag mámorát kereső, az önmaga lepusztulásával számot vetni készülő, öregedő nő életre keltésével felejthetetlen marad. Nem kevésbé emlékezetes Schlanger András Pepin bácsija. Ő hordozza az elpusztíthatatlan életörömöt, a humor kegyelmét, a harsogó jókedv és vidám bohóságot – az emlékezésekben: a múltban. A jelenben, a nyugdíjas otthonban már csak magatehetetlen, haldokló roncs. S amikor legendás fehér sapkája a magasba emelkedik, (oda, ahonnan az első felvonásban maga is érkezik), érezzük, hogy immár végérvényesen mítosszá lényegült: átröpült az örökkévalóságba. Schlanger ragyogóan formálja ezt a fecsegő, Háry János-szerű, folyton-folyvást szerelmet-erotikát-boldogságot hajszoló férfiút. Kevesebb lehetőséget kapott a mindig rádiót hallgató Francinként Gados Béla, illetve a régi idők őrzője, Hetey László, Egyed Attila és Gyuris Tibor. A népes szereplőgárda (Tóth Károly, Szabó Tünde, Széles Zita, Csorba Ilona, Gerle Andrea, Kövér Judit, Fábián Gábor, Kocsis Antal, Szabó Zoltán, Koblicska Kálmán, Tóth Zoltán László) valamennyi tagja kitett magáért, s így joggal osztozott a sikerben. Mert a Harlekin milliói egyértelmű siker. A városka, „amelyben megállt az idő”, itt van bennünk. Maryąka, Francin, a sörgyár: régi ismerőseink. Krobot (és Hrabal) színházában akár cseh, akár magyar dal hangzik fel: valami olyan egyetemes (és nem csak közép-kelet-európai) dimenziók tárulnak fel, hogy elszédülünk, ha beléjük pillantunk. Sírunk és nevetünk. És emlékezünk. Emlékezünk, hogy el tudjuk viselni a halált.