Van egy hollywoodi szakkifejezés, a pitching. A filmötlet két mondatban elmesélve: ezt kell tudni eladni; ami utána jön (forgatókönyvírás, forgatás, effélék) már csak a kulimunka. A Helge élete az a darab, ami két mondatban előadva igazán szellemes, majdnem új ötletnek tűnik, producer legyen a talpán, akinek nem csillan fel a szeme, ha hall róla. Az emberiség kihalt, a hatalom az értelmes állatoké. Az unatkozó, feleslegessé vált Isten és kollégája, a Halál teremtget még néha ezt-azt, de csak ha állati megrendelés érkezik. Egy ilyen isteni showműsor keretében, egy cinikus tapír és naiv asszonykája, az őzike kedvéért születik, él és hal meg Helge. Egy isten embert farag, hogy a kezdettől a végig nagy vonalakban összefoglalja, milyen volt a bolygó egykori ura.

A darab azonban nem többszintes moralitás. Gyorsan „színház a színházban” típusú játékká alakul, melyben az előadónak tűnő figurák és isteni teremtőik ugyanazt akarják: beleélni magukat a helyzetbe, miközben a művészetet sosem értékelő yuppie (egyébként tapír) és könnyen lelkesülő meg piruló társa kommentálják, megzavarják, vagy élvezik az előadást. Helge átlagember: szülei gyűlölik egymást, apja a karjaiban hal meg, magányosan él, a világtól elidegenedett, kínozza a szorongás, szerelemre vágyik, feleségére hamar ráun, telnek az évek, futólag megöl három nőt (aki nem figyel, ezt szinte észre sem veszi), majd az aggok menhelyén egy nemtörődöm nővérke karjai között kileheli lelkét.

Közhelyes élet. Közhelyes történet technikásan felhabosítva. A két emberi főhős (Helge és szerelme, Tina) sok tulajdonsága közül a Félelmük testet és szöveget is kap a szerzőtől. Seress Zoltán és Mezei Kinga karikatúraszerűen, de ötletesen, játékosan eleveníti meg az életre szóló kísérő figuráját, akinek mindenről csak ugyanaz jut eszébe: jobb, ha rosszabb. A szorongás az egyetlen hű beszélgetőtárs.

Ötletesség, játékosság – ez az előadás két kulcsszava, ez az, ami ezt a kortárs német dráma-vonalba (Mayenburg, Schimmelpfennig és Az arab éjszaka-kötet összes szerzője) tökéletesen illeszkedő, ötletekben nem szegény, egyébként lapos darabocskát ezúttal szerethetővé teszi.

A párhuzamosan futó kecskeméti változat hideg újgazdagvilágba helyezi, Czajlik József a világvége után, teljes káoszban, szemét, törmelék és civilizációs maradékok között játszatja a Helge életét. Többszörösen megosztott, rongyfüggönyökkel szétválasztott absztrakt színpadán a teátrális leleményesség kap bő teret: nincs díszlet, csupán jelzések vannak, nincs jelmez, színészi átalakulás van. Ezek néha ironikusan elidegenítőek (Nagypál Gábor csecsemőrugdalózóban, cumival), néha gúnyosan leleplezőek (Spolarics Andrea és Kardos Róbert – a főhős szülei – a kispolgáriság két különféle változatát jól jelző, stilizált játéka), néha bravúrosak (Ollé Eriknek egy szájtartás és egy fura, mekegő hang elég, hogy folyamatosan emlékeztessen rá, ő tulajdonképpen tapír), néha drámaiak (Szorcsik Kriszta több jelenetében) – és a produkció legjobb pillanataiban mindezek egyszerre. Az ilyen elidegenítő, késő- (vagy vulgár-?) brechtiánus színielőadásoknak mindig az a tétje, hogy sikerül-e mégis, saját stílusa ellenére közel jutnia a néző érzelmeihez, sikerül-e a sokszoros távolságtartás, kizökkentés mellett is részvétet, együttérzést felkelteni.

Ennek a produkciónak ez a nagy erénye: sok labdát ad fel magának, és mindet leüti, rendezője és játékos társai élvezik, hogy bírják technikával, invencióval, varázslattal – de közben mernek a tragédia határán egyensúlyozni. Csak a határán, ám az épp elég (a kevesebb is, a több is hiba volna), hogy játékukat megmentse a szimpla színpadi poéndömpingtől.

Varjú Olga, Spolarics és Kardos a határhelyzetben érzik a legjobban magukat, Szorcsik a drámaibb hangfekvésben, Egyed Attila, Seress és Mezei a könnyedségben lubickol. Egyedül talán Nagypál Gábor jár rosszul: kisebb szerepekben számtalanszor bizonyította már tehetségét, most őt központi figurája a lehetőségek között hagyja. A többiek két széken ülnek egy fenékkel, ő a pad alá esik. De hát erről szól Helge élete.